Ez a téma mint interkulturális tényező fel sem merült volna bennem, ha egy átborozott este után nem vettem volna rá a teheráni baráti társaságomat, hogy jöjjenek el velem egy komolyzenei koncertre, amire a legnagyobb meglepetésemre mindannyian igent mondtak. Így történt hát, hogy egy tucat iránival és az igencsak megkopott zenetörténeti tudásommal nekiveselkedtem a lehetetlennek… Bevezetni kedves ismerőseimet a nyugati magaskultúrába, Mozart, Beethoven és Liszt kifinomult, cizellált világába, ahol a hegedű és a trombita mint távoli rokonok egy családi összejövetelen, harmóniában megférnek egymás mellett. Két óra megmártózás egy másik, mindazonáltal ismerős világban, ami több ezer kilométerre az eredeti otthonomtól, Teheránban éled újra. Iránban egy komolyzenei koncert olyan értékkel bír, mint a Kádár-korszakban egy Depeche Mode vagy Queen koncert. Szokatlan, felemelő, és izgatottsággal tölti el az embert. Nos, ez mind szép és jó, de mi történt a gyakorlatban?
A klasszikus koncertek jelentős része a Vahdat Hallban szokták tartani, ami a belváros egy forgalmas részén, a Ferdowsi tértől nem messze helyezkedik el. Az eredetileg operaháznak épült helyszínt még a sah idején adták át, 1967-ben, aminek az inspirációját a Bécsi Állami Opera adta, és a maga idejében a világ egyik legfejlettebb akkusztikájával és színpadi technikájával rendelkező operaháza volt. Férőhelyeit tekintve egyébként megegyezik a Magyar Állami Operaházéval. A forradalomig élte igazi fénykorát, hiszen a nemzetközi színvonalnak megfelelően nemcsak a legismertebb operákat és baletteket adták elő, hanem olyan prominens vendégek is felléptek mint a Berlini vagy Los Angeles-i Filharmonikus Zenekar. A forradalom után megtartotta szerepét, azonban az opera- és balettelőadásokat felfüggesztették, helyette iráni tradicionális fellépéseket, esetenként klasszikus zenei koncerteket tartanak.
Visszatérve a koncertre… Örömmel konstatáltam, hogy barátaim az alkalomnak megfelelően, csinosan öltöztek fel, már-már el is kezdtem piros pontokat osztogatni nekik, ráadásul nem is nehezítették az életemet kacifántos kérdésekkel sem. A biztonság kedvéért – és a notorius késők miatt – a koncert előtt beszerveztem egy rövid kávézást, hogy ne a koncert alatt csörtessenek, rosszabbnál rosszabb ürügyekre hivatkozva. Miután összeverődött a csapat, elindultunk a helyszín felé. A beléptetés két külön kapun – nők és férfiak elszeparálva – zajlik, ahol a jegyeken túl, a hölgyek iszlámkonform öltözetét is ellenőrzik. Miután ezen a kihíváson is túlestünk, elindultunk a koncertterem felé, ahol, mint egy tyúkanyó terelgettem 11 túlméretes csibét, hogy azok a sok fényképezés közben el ne vesszenek. Az ültetés meglehetősen szórakoztató volt, mivel egy fél sort csak mi foglaltunk el, de szerencsére minden zökkenőmentesen zajlott. A koncert – iráni szokásokhoz híven – öt perc késéssel kezdődött, a Teheráni Szimfónikus Zenekar Bach és Mozart klasszikusokat játszott. Az előadások az általunk megszokott módtól eltérően általában szünet nélkül zajlanak, ami most se volt másképpen. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy az egészet másfél óra alatt lezavarták, ami elsőre furcsa lehet, de tapasztalataim alapján többet nem is bírna a közönség. És hogy ez alatt mire gondolok? Nos, nagyjából fél óra után, amikor elmúlik az újdonság varázsa, a többség már nyúl is a telefonhoz. Elkezd unatkozni. És itt kezdtem el gondolkodni: vajon miért? Miért van az, hogy én (és más európai nézők) áhítattal üljük végig az egész koncertet, és sajnáljuk, hogy csak másfél órát játszanak, míg a többség előbb vagy utóbb elkezd fészkelődni?
Talán azért, mert Magyarországon a családok időről időre csak eljárnak klasszikus koncertekre, de legalább a helyi művelődési házba. Jobb esetben talán járatják is a gyereket zeneiskolába vagy valamilyen szakkörre. De minden esetben szokás a gyerekekbe belenevelni a klasszikus művészetek iránti tiszteletet. Ugyanúgy, ahogy nem illik belevágni a másik szavába, úgy az adott előadásra is figyelni kell. Érdekes módon, a Közel-Keleten óriási hangsúlyt fektetnek a tiszteletre és az illedelmességre, azonban ez a gyakorlatban sokszor inkább látszat, mint valóság. Ez a probléma egyik része. A másik a térségen túlmutató probléma, de Teherán hatalmas mérete és nyüzsgő, soha nem nyugvó mivolta miatt talán jobban érzékelhető: ahogy a város, úgy az emberek többsége sem tud elcsöndesedni. Nem tud elmerülni a pillanatban és megélni azt. Minden pillanatban már a következőn gondolkodik.
„Milyen hosszúak lesznek a darabok?”
„Miért nincs zongorista? Mennyivel jobb lenne, ha lenne!”
„Mit csináljunk a koncert után?”
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kaptam az előadás alatt, amelyek létjogosultságát nehezen tudtam értelmezni az adott pillanatban.
Teherán azért érdekes hely, mert minden élénkebb, nagyobbak a kontrasztok, felfokozott a dinamika. Rengeteg az összejövetel, az emberek extrovertáltabbak. Látszatra barátságosabbak, felszín alatt azonban számítóbbak. Bizonyos dolgok sokkal gyorsabban, bizonyos dolgok pedig sokkal lassabban történnek, mint Magyarországon. A városban gyakran keverednek a mélyszegénységben élők, és az ultragazdagok. A végletek fővárosa, amiben megtalálni egy egészséges egyensúlyt pont akkora kihívás, mint egy zongoristának eljátszania Liszttől a La Campanellát.
Comments